Home 4 Keceli hírességek - Kecel 4 Keceli hírességek sorozat: Pintér József

Keceli hírességek sorozat: Pintér József


pinter-jozsef

Pintér József Kecelen született 1944-ben, nős, két gyermek édesapja. A Pintér Művek elsősorban ipari robotokat, atomerőművekbe való berendezéseket, speciális célgépeket talál ki, fejleszt ki, és gyárt. Megrendeléseket kap a Paksi Atomerőmű Rt.-től, a NASA-tól, a Boeingtől, de a NATO-tól is.

A gyáregység mellett található háromhektáros területen 1997-ben létrehozta a vállalkozó a Hadtörténeti Múzeummal közösen üzemeltetett haditechnikai parkját. Láthatunk az öbölháborúban megismert atomrobbanófejjel is felszerelhető Scud rakétákat, tankokat, vadászrepülőket, de a kiállított tízezer darab között van Gábor Áron rézágyúja is. Pintér Józsefet 1999-ben Angliában az évezred emberének választották, 2000-ben pedig Amerikában az Év Embere kitüntetést kapta.

– Mi hajtja, működteti, mi viszi Önt állandóan előre és új területekre?
– A sikerélmény. Szinte éhezem rá, ez hajt, ez motivál. Ha siker van, minden van, minden működik, és mindenki mosolyog. Van egy nagyszerű termelőüzemem, ahol százhatvan emberem tevékenykedik. Bedolgozóként dolgoznak még nekem ezren, a Paksi Atomerőműben meg negyvenen. Sok milliárdot termelünk évente. Az a hitvallásom, hogy amit még a nyereség fölött is kitermelünk, azt visszafektetem olyan dolgokba, amik az országot, Kecelt, de legfőképpen a Pintér Művekben dolgozó emberek életét jobbá és boldogabbá teszik. Reggel hattól műszakzárásig velük vagyok. Mosolyuk és a köszöntésük a siker. Sokat költök az embereimre, sőt a gyermekeikre is. Karácsonykor az ajándékokat is személyre szólóan kapták tőlem. Mindezek mellett igen szigorú vagyok. Ha a virág nem nyílik szépen az esztergapad mellett, akkor kikapnak a fiúk. Meg fogja látni, mindenfelé virágok nyílnak az üzemben. Olyan sincs, hogy a forgács szét van szórva a padlón, vagy hogy borotválatlanul jön be valaki, pláne alkoholosan. A beléptető rendszernél bemondja, hogy Kis István vagyok, az elektromos szonda azonnal leméri, hogy alkoholos-e vagy sem, a számítógép meg beírja, hogy hány órakor érkezett. Ide nézzen! (Elképesztően elegáns, kardokkal, kitüntetésekkel, képekkel, fegyverekkel és ékszerekkel telezsúfolt, gyönyörű irodájának közepén bekapcsol egy hatalmas monitort, amely kis kockákra van felosztva, és ezeken a kamerákon keresztül a gyárának minden helyiségét az irodájából nyomon követheti.) Bekapcsolom magának ezt a kütyüt. Az egész gyárat látja a kamerán, a ki- és beérkezéseket, követni tudom az elvégzett munkák minőségét is.

– És valóban követi?
– Nem. Már nincs rá szükség. Bízunk egymásban.

– Mihez ért a leginkább?
– Egyszerű embernek maradni. De normális dolognak tekintem, hogy szeretek kitalálni és létrehozni addig nem létező dolgokat. A kollegáim azt mondják, hogy a munka megszállottja vagyok. Lehet. De ez éltet. 

– Mi a szakmája tulajdonképpen?
– Öt mestervizsgám van: minősített hegesztő, gépi forgácsoló, vas- és fémszerkezet lakatos, autószerelő és gépésztechnikus. Egyszerű fazék, lábas forrasztásával kezdtem, és most atomerőműveket tervezek, gyártatok és kiviteleztetek. Apám keveset keresett, ezért a munkája mellett tűzhelyeket javított, már nyolcéves koromban mindent ellestem tőle. Az elmúlt évtizedekben a kereskedelem és az emberekkel való bánás minden csínját megtanultam.

– A szülei mivel foglalkoztak?
– Később apám szalonna-, méz- és pálinkafelvásárló volt, ebben segítettem neki. Tizenhárom éves koromban gyakorlatilag én kezeltem már a pénzt. Lovas kocsival mentünk, sok ezer forintot vittünk magunkkal, és fizettük ki az embereket. Megtanultam, hogy kevés pénzből hogy lehet megélni, és hogy a sok pénzzel hogyan kell jól bánni. Szinte a génjeimbe ivódott. Huszonhárom éves koromban, amikor megnősültem, azt mondta apám, fiam, itt van egy sötétkék öltöny és egy fehér ing. Ez volt az örökségem. 

– Most mivel foglalkozik?
– Egy új nukleáris energiaforráson dolgozom, amely meglehet, világszabadalom lesz a KFKI szakmai és az EU anyagi támogatásával. Most folynak a laboratóriumi kísérletek. Valóban ez lehet a jövő energiája. 

– Ezt a kutatóival csináltatja, vagy Ön találja ki?
– Hogy is mondjam. Az atommagban lejátszódó folyamatok elemzésében és értelmezésében nem én vagyok a spíler. De az ott lévő kicsi és szuperérzékeny alkatrészek prototípusainak kitalálásában és hajszálpontos legyártásában igen. Ez a Pintér Művek igazi erőssége. 

– Hogyan kezdődik egy ilyen munka? A NASA vagy a Paksi Atomerőm? igazgatója azt mondja Önnek, hogy Pintér úr, találja ki nekünk a harmadik évezred új energiaforrását? Vagy Ön otthon egyszer csak kitalálja, aztán kopogtat náluk?
– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy milyen irányba fogunk menni. Mi kell leginkább az embereknek? Két dolog: energiaforrás és étel, táplálék, amivel a testüket táplálják. Bármelyik megszűnik – ez egyik pillanatról a másikra akármikor bekövetkezhet –, megszűnik az élet. Így kerültem a paksi atomenergia közelébe, és aztán a NASA-nak mi gyártottuk először az úgynevezett Pille dózismérőt, amit a világ minden űrhajósa használ. 

– Húsz, huszonöt évvel ezelőtt hogyan lehetett állami alkalmazottból egyszer csak magánvállalkozó?
– A “gebin” azt jelenti, hogy bizonyos ellentételezés fejében a vállalat gépeit használhattam maszek munkáimra. Az ebből származó haszon az enyém maradt. Én lettem Kecel mindenese, bármit, amit hoztak hozzám, a toronyórától a biciklikeréken, a lukas fazékon át a gyár gépein megjavítottam. Így kezdtem, aztán ment minden magától. Harminc éve vettem föl az első embert, nemrég volt az ünnepi bulink. Nyolc ember, akik már huszonöt éve itt dolgoznak velem, aranyórát kaptak karácsonyra és rubinköves medált. Ezek az emberek fiatal harcosként jöttek ide annak idején, én belőlük élek és gazdagszom. Soha nem lettem volna Pintér József, ha nem végzik úgy a munkájukat, ahogy végezték. Persze a hála oda-vissza működik. A nősüléstől kezdve mindenben segítek nekik. Szokták mondani, hogy a fehér ember nem felejt. De a jó munkatárs se. 

– Hogyan töltötték a karácsonyt?
– A cég munkatársait és a családtagjaikat minden karácsonykor meghívom egy nagy vacsorára, de a családom és a barátaim is ott vannak. Egyébként a saját lakásom is itt van a gyár fölött, a következő szint a mienk. Ilyen módon is egybeforrtam a Pintér Művekkel. 

– Padlót soha nem fogott?
– Dehogyisnem. Egyszer majdnem elárverezték mindenünket, de összefogott az összes dolgozóm, minden privát vagyonunkat rátettük, így megmaradt a cég. Ez a nyolcvanas években történt, amikor az orosz piac megszűnt. Reggel még megvolt az egymilliárdos megrendelésem, ugyanaznap délutánján meg azt mondták, köszönjük, nem kérjük. Öt év kemény munkájába került a fölállás. 

– Milyen munkából adódik a Pakstól kapott 4,6 milliárdos megrendelés?
– Generálkivitelezőként az év derekán mi nyertük meg a Radioaktív Hulladékkezelő létesítményének tervezését és kivitelezését. 

– Ha ezt a sok-sok ezer harci repülőt, rakétát és egyebeket vas áron a MÉH-be adnám, meggazdagodnék hirtelen?
– Uram, már a kérdése is szentségtörés. Mellesleg a kiállított tárgyak eszmei értéke négyezermilliárd forint.

– Azt mondta az imént, hogy megtanulta kezelni a sok pénzt is.
– A pénz tulajdonképpen nem érdekel, nagyképűen úgy is mondhatnám, hogy ez kilós áru. A vagyonom nem egy zacskóban vagy a bankban áll, hanem eszközökben, berendezésekben, szerződésekben, munkákban. Nem az a típusú ember vagyok, aki a magam számára azért gyűjteném a vagyont, hogy kimehessek a Hawaii-szigetekre, pedig megtehetném. Felülök a repülőgépemre vagy a helikopteremre, és ott töltök egy fél évet, de ez nem köt le, és nem is érdekel. 

– Pihenni szokott?
– Mikor külföldön tárgyalok, akkor egy nappal tovább maradok. 

– Külföldre is saját helikopterével szokott utazni?
– Legtöbbször csak belföldön használom, van egy saját leszállópályám Budapesten a Nemzeti Színház közelében. Ha mennem kell, tizenhárom perc alatt Kecelről Budapestre érek. A pilótám állandó szolgálatban van, csak beugrik, és már ott vagyunk. 

– A szíve bírja a gyűrődést?
– Szeretem megelőzni a bajt, és nem gyógyítani. Minden évben befekszem pár napra a Honvéd Kórházba, azt mondom az orvosomnak, ha találsz bennem hibát, annyi kiló csokit adok neked, ahány kiló vagy te magad.

– És?
– Tőlem nem hízott el idáig. 

– Irigyei, gyűlölői, ellenségei vannak?
– Nem jellemző. Ha nagy gond van valakivel, inkább kitérek jobbra vagy balra, vagy megpróbálok egyezségre jutni vele. Tucatjával kapom a leveleket naponta, de nincs benne anyázás, csak kérések, kérések és kérések. 

– Mit szoktak kérni?
– Legtöbbször pénzt. 

– Szokott adni?
– Milliós nagyságrendben. Kezdetben egyszerű volt, Pista bácsi, Juli néni megírta, hogy ez a nagy baj, segítsünk. Az embereim kimentek, megnézték, ha valóban igazat mondott, akkor kapott egy kályhát vagy ami kellett neki. De pár éve ezeket a kéréseket nem lehet követni, már professzorok, egyetemi tanárok, orvosok kérnek anyagi segítséget. No meg rengeteg szélhámos. Négy személyi titkárnőm van, de ezt már így sem lehet bírni. Mostanában inkább olyan szervezeteknek adok, akikkel kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy a pénz valóban oda jut, ahova kell. 

– Van hobbija?
– A repülés és a vadászat. Annak idején Kádárral, Hofival, Grósszal, mindenkivel együtt vadásztam. De másokkal is jó a kapcsolatom. Göncz urat tíz éven keresztül szinte mindegyik külföldi útjára elkísértem, én voltam az ügyeletes díszpinty vállalkozó. 

– Hogyhogy nem került minisztérium élére?
– Nem akartam reflektorfénybe kerülni. 

– A jövőbeni tervei?
– Hatvankét évesen óvatosabb duhaj akarok lenni, az életben mindig történik valami, mindig jön egy munka, vagy jön egy ember. Nem szoktam nagyon előre tervezni. Lassan átveszi a fiam a céget tőlem, és szeretném még meglátni, mikor a Pintér Művek élén az unokám áll majd.

 

Forrás: hetek.hu, szerző: Sebestyén István, Tihanyi Péter, 2006. 01. 06